Az új Nemzeti Alaptanterv egészében formálja át a közoktatást. Tartalmaz bizonyos készségeket és ismereteket, kötelező minimális tananyagot, az irodalomoktatás terén kiterjedt olvasmánylistát. Szegedy-Maszák Mihály irodalomtörténészt és egyetemi tanárt kérdeztem irodalomról, politikáról, hagyományokról.

Milyen szerepe van a politikának az irodalomban, tulajdonképpen mennyire határozza meg a politika az irodalmi szövegek hagyományozódását - a kanonizációt?

Nincs irodalom politikai vonatkozások nélkül, ezért üdvös volna, ha különböző világszemléletű alkotások szerepelnének a tananyagban. Szinte minden irodalomban vannak olyan művek, amelyek egymással szöges ellentétben levő szemléleteket sugalmaznak - Milton Cromwell titkára lett, de más kiváló angol költők I. Károly királyt támogatták, akit utóbb lefejeztek, az 1789-ben kitört francia forradalom oldalán és ellenzékében egyaránt voltak jeles szerzők, a német értelmiség egy része elhagyta hazáját Hitler uralomra kerülése után, de a nemzeti szocializmus hívei között kimagaslóan jelentős bölcselő is akadt, miközben a szovjet irodalom elsőrendű képviselői estek áldozatul a kommunistának mondott önkényuralom idején, élvonalbeli orosz költőnő is dicsőítette Sztálint, és e sort sokáig lehetne folytatni. A megosztottság nem magyar sajátosság. A mi örökségünk politikai ellentmondásait sem lehet elhallgatni az iskolában. Másfelől viszont az a személyes véleményem, hogy nem szerencsés, ha a politika beleszól abba, mi része az irodalmi kánonnak.

Mit érdemes és hogyan átadni a középiskolában a magyar- és a világirodalomból, mi a cél?

Az olvasás megszerettetését tartom helyes célnak. Arra ösztönöznék, hogy a műveknek minél tágabb köréből választhasson a tanuló. Bizonyos mértékig szabad kezet adnék az iskoláknak és a tanároknak. Nem volna jó, ha minden oktatónak kötelezően ugyanazokat a műveket kellene tanítania.

Takaró Mihály irodalomtörténész a tervezet hiányosságának a XX. század eleji magyar irodalom alulreprezentáltságát, valamint olyan Nobel-díjra jelölt írók elhagyását tartja (Wass Albert, Tormay Cécile, Herczeg Ferenc), akik éppen külföldi elismertségük e jele révén érdemelhetnének ki előkelő helyet a nemzeti törzsanyagban. Mi erről az ön véleménye?

A NAT ajánl olyan szerzőket is, akiket nem tekintek a magyar irodalom legjelentősebb alkotóinak, de tisztában vagyok azzal, hogy nincs közös megegyezés. Herczeg Ferencnek vannak korai elbeszélései, amelyeket ha középiskolában nem, az egyetemeken érdemes tanítani, sőt a magyarság történeti örökségének része lehet Az élet kapuja című kisregénye, ahogy Tormay Cécile művei közül A régi ház is. Wass Albert életművéből talán a Farkasverem szintén szerepelhet felsőoktatási, de nem a középiskolai tananyagban Azonban nála voltak sokkal jelentősebb erdélyi írók, például Kemény Zsigmond, kinek munkássága mind művészi érték, mind a magyarság önismerete szempontjából sokkal súlyosabb. A középiskolában csak kimagasló értékű művek tárgyalására van lehetőség. Shakespeare nyelve sokkal távolabb áll a mai angol vagy amerikai gyerek nyelvétől, mint egy tizenkilencedik századi magyar regényé. Ha az angliai vagy amerikai tanulót Shakespeare olvasására is bátorítják, akkor a magyar gyerekkel is meg lehet ismertetni Kemény regényei közül az Özvegy és leányát vagy A rajongókat. Jókainak egy-egy regényét természetesen ajánlani kell, de nem szerencsés, ha egyedül ő képviseli a Mikszáth előtti magyar elbeszélő prózát a középiskolában. Tanácsos volna érzékeltetni a középiskolásokkal, hogy a művek egy részének nyelve ellenállást tanúsít az olvasóval szemben, amelyet le kell küzdenünk. Különösen így van ez régebben írt műveknél.

Arató László, a Magyartanárok Egyesületének alelnöke a kortárs magyar irodalom olyan jelentős alakjainak kirekesztéséről beszélve, mint Esterházy, Nádas, Petri vagy Hajnóczy a tervezet egyértelmű győzteseiként Szabó Magdát és Gion Nándort említi. Ez baj?

A közelmúlt és a jelen írói közül nehéz válogatni, de Nádas és Esterházy legjobb teljesítményei valóban inkább közelebb állhatnak a mai fiatalsághoz, mint Gion vagy akár még Szabó Magda könyvei is.

Arató László azt mondja az interjúban: nem lehet kizáró ok, hogy egy-egy szerző él-e még.

Nem szerencsés élő írók műveit figyelmen kívül hagyni. A hagyomány a jelenben él. Ha kizárjuk az élő írókat, a tanulók nem szereznek ismeretet olyan művekről, amelyeket a környezetükben minduntalan emlegetnek.

A tervezet kitér az információs kommunikációs társadalom műfajaira és a hozzá kapcsolódó veszélyekre, olvasási szokásokra. Milyen kép rajzolódhat ki az irodalom és a technika kapcsolatáról?

Számolni kell azzal, hogy a világháló nagyon sok ismeretet tesz hozzáférhetővé. Az irodalom oktatásának magában kell foglalnia a különböző ismeretközvetítő közegek (médiumok) tanulmányozását, de anélkül, hogy elsikkadna az irodalom.

Mi legyen a külföldi írókkal?

Számomra kérdés, vajon Goethe Faust című tragédiájának első részét lehet-e mellőzni. Proust és Joyce olyannyira döntő hatást tettek a huszadik századi prózára, hogy inkább tőlük vennék be egy-egy rövid szemelvényt, más művek rovására. Mi több, a világirodalmat nem lehet a nyugati hagyományra korlátozni. Ajánlatos volna valami ízelítőt adni más földrészek kultúrájából is.